Annak idején, amikor én elkezdtem segítőként dolgozni ezen a területen, nem a segítés volt, ami legfőképpen motivált. Számomra izgalmas és több mint érdekes volt az a világ, amibe belecseppentem. Az, hogy Istentől való elhívás ez számomra, valahol mindig nyilvánvaló volt, mert azért az utcai szociális munkaterületből - drogos hajléktalanok között - egy hét is bőven sok lett volna pusztán arra, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem. De egy hét után (ami a főiskolai szakmai gyakorlat volt) nem bírtam itt hagyni. Azóta sem bírom, pedig nagyon sokszor elértem ahhoz a ponthoz, hogy elég, befejeztem. (De sohasem az emberek miatt érzetem ezt, akikkel foglalkozom, hanem munkahelyi személyes konfliktusok, törvénymódosítások miatt, amik ellehetetlenítik a munkánkat.)
A legelején az önismeretem viszont még hiányzott. Nem tudtam mire vagyok képes, nem tudtam mit bírok el, nem tudtam mit engedhetek meg magamnak és mit nem. Rengeteget hibáztam, és emberi életekkel játszottam, úgy, hogy a legnagyobb jó indulat volt bennem, de nem tudtam önmagamból kilépni, és a másikat helyezni az első helyre, és nem magamat. Amíg én voltam a középpontban addig nem tudtam hatékonyan segíteni, csak rombolni másokat. Amikor a másikat helyeztem a középpontba, rá fókuszáltam teljesen, hihetetlen dolgokat tapasztaltam meg önmagammal kapcsolatban.
Volt, hogy eljutottam arra a pontra, hogy egész nap elfelejtettem enni, mert amikor eszembe jutott, hogy éhes vagyok akkor, épp egy sráchoz mentünk, és az egész nap elment a vele való foglalkozással. Közben annyira rá figyeltem, hogy az éhségérzet megszűnt. Ez viszont csak utána tudatosodott bennem, amikor ott hagytuk, és abban a pillanatban éhen akartam halni.
Amikor Dányi Zoli arról beszélt tegnap, hogy a segítő folyamatosan tágítja a határait, elgondolkodtam azon, hogy vajon emlékszem e még arra, ki volt, és milyen helyzetben történt, amikor az első hajléktalan drogos emberkénket átöleltem az utcán. Nem emlékszem! De azt tudom, hogy egy határátlépés volt a részemről, a saját határom átlépése. Annak idején a kézfogás is egy kimért mozdulat volt részemről, és a kézfertőtlenítés minél előbbi megvalósításán gondolkodtam, már a kézfogás pillanatában. Mára viszont az ölelés számomra egy természetes emberi gesztus ezek felé az emberek felé is, mert vannak helyzetek, amikor vigasztalni kell valakit, és természetes, hogy azt átölelem, még akkor is, ha ő egy hajléktalan. Arról meg, hogy a kézfertőtlenítő hol van, néha fogalmam sincs, valahol a kocsiban.
Igen, és hol jön Isten a képbe? Nélküle ezekre a dolgokra nem lennék képes. Ami a szerdai tanításban is elhangzott. Isten elhív egy feladatra, és sok esetben mi csak asszisztensek vagyunk Isten munkájában. Én ott állok, ő pedig képessé tesz arra, hogy megtegyem azt, amit tennem kell. Hogy meglássam azt, amit látnom kell, hogy oda menjek, ahol éppen lennem kell. Olyan sokszor megtapasztaltam már, amikor a srácok mondják kinn az utcán, hogy a lehető legjobbkor jöttetek, mert az egyik srác pont akkor kapott rohamot és a mentő nem akarta elvinni. Hogy miért mentünk pont akkor, ezt sosem fogom tudni megmondani, úgy éreztem, az jutott az eszembe, véletlen volt csupán, de én hiszem, hogy Isten az, aki ezeket a helyzeteket megmutatja nekünk.
Isten napi szinten tesz olyan dolgokat velem, rajtam keresztül, amikre én pontosan tudom, hogy nélküle nem vagyok képes.
És hol a szeretet? Szeretem azokat a srácokat, akikkel foglalkozom, persze nem mindet egyformán, és azt nagyon megtanultam, hogy nem engedhetem túl közel őket magamhoz érzelmileg, mert akkor belehalok. Mert nem mindegyik áll le, nem mindegyik megy végig azon az úton, amin elindultunk együtt. Megáll, visszafordul, visszaesik. Egy dolgot viszont nagyon megtanultam. Nem várok el tőlük semmit!
Az emberi szeretet, oda-vissza játék; én szeretlek téged, Te szeretsz engem. Én megteszek érted dolgokat, de elvárom ugyanezt, ha nem teszed meg, nem szeretsz, és keresek mást, aki megteszi, aki majd szeret. Így választunk barátokat, társat. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem. Oda vissza kölcsönösség elve alapján működik a szeretet az emberi kapcsolatokban. A segítő kapcsolatban nem. Szerződést kötünk. Ő segítséget kér, én elmondom, mit tudok tenni, kell vagy nem kell? Amit elvárok, nagyon minimális emberi normák. Azt hogy szeressen, nem várom el tőle, azt hogy tegyen értem bármit, nem várom el tőle. De valahol még is szeretem, elfogadom őt, és megteszek érte mindent, hogy megszabaduljon abból, amiben van. Ő ezért tisztel, bízik bennem, és tudja, hogy bármilyen élethelyzetben fordulhat hozzám.
