2013. április 21., vasárnap
Eddig, ha a halál témája a gondolataimba ötlött, mindig a saját halálomra gondoltam, főleg azon szoktam gondolkodni, hogy milyen lehet nem lenni. Gyerekként ettől nagyon féltem, féltem, hogy egyszer majd csak már nem leszek, aztán meg attól, hogy elég jó vagyok e vajon ahhoz, hogy Isten beengedjen a Mennyországba. 17 évesen megértettem mi a kegyelem, átadtam az életem, és utána azon gondolkodtam milyen lesz majd meghalni, átköltözni innen oda. Találkozni Istennel! Milyen lesz nem a földön lenni, hanem Isten előtt, Jézussal együtt. Úgy ahogy meg lettünk teremtve, visszatérni a bűneset előtti létbe, ahol nem lesz fájdalom, bánat, szomorúság. Istennel sétálni a naplementében és beszélgetni vele, ahogy Ádám megtehette.
A gondolataimban mindig én haltam meg, és költöztem Istenhez. De most a nagypapám fog, és erre sosem volt elméletem, hogy mi van akkor, amikor más hal meg, én meg itt maradok. Amikor én nem tehetek, mást csak imádkozhatom, amikor én nem tudom, mi történik, csak azt, hogy elmegy és nem lesz itt velünk többé.
Most ő áll meg Isten előtt, ez már csak az ő kettejük párbeszéde. Nekünk pedig marad a remény, hogy találkozunk vele újra, amikor mi is átlépjük a küszöböt.
De mi van addig?
Isten hűsége! Szeretete, amely átsegít bennünket a gyászon, a fájdalmon, amit az elvesztés miatt érzünk. Tudja, mit érzünk, Jézus is sírt Lázás sírjánál, pedig azért ment oda, hogy feltámassza Lázárt, de megindult látva a fájdalmát, azoknak, akiket szeret.
Jézus bennünket sem szeret kevésbé, mint Máriát és Mártát, velünk együtt sír a fájdalmunkban, de ha hagyjuk, átveszi a terheinket, és helyettünk viszi tovább azokat. Ő a vigasztalás Istene is!
„ Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?”(Jn.11.25-26)
Papa! Találkozunk Mennyországban! Szeretlek!
Eszterkéd
2010. október 2., szombat
Szeretet, kompetencia, határaink, mások segítése
Annak idején, amikor én elkezdtem segítőként dolgozni ezen a területen, nem a segítés volt, ami legfőképpen motivált. Számomra izgalmas és több mint érdekes volt az a világ, amibe belecseppentem. Az, hogy Istentől való elhívás ez számomra, valahol mindig nyilvánvaló volt, mert azért az utcai szociális munkaterületből - drogos hajléktalanok között - egy hét is bőven sok lett volna pusztán arra, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem. De egy hét után (ami a főiskolai szakmai gyakorlat volt) nem bírtam itt hagyni. Azóta sem bírom, pedig nagyon sokszor elértem ahhoz a ponthoz, hogy elég, befejeztem. (De sohasem az emberek miatt érzetem ezt, akikkel foglalkozom, hanem munkahelyi személyes konfliktusok, törvénymódosítások miatt, amik ellehetetlenítik a munkánkat.)
A legelején az önismeretem viszont még hiányzott. Nem tudtam mire vagyok képes, nem tudtam mit bírok el, nem tudtam mit engedhetek meg magamnak és mit nem. Rengeteget hibáztam, és emberi életekkel játszottam, úgy, hogy a legnagyobb jó indulat volt bennem, de nem tudtam önmagamból kilépni, és a másikat helyezni az első helyre, és nem magamat. Amíg én voltam a középpontban addig nem tudtam hatékonyan segíteni, csak rombolni másokat. Amikor a másikat helyeztem a középpontba, rá fókuszáltam teljesen, hihetetlen dolgokat tapasztaltam meg önmagammal kapcsolatban.
Volt, hogy eljutottam arra a pontra, hogy egész nap elfelejtettem enni, mert amikor eszembe jutott, hogy éhes vagyok akkor, épp egy sráchoz mentünk, és az egész nap elment a vele való foglalkozással. Közben annyira rá figyeltem, hogy az éhségérzet megszűnt. Ez viszont csak utána tudatosodott bennem, amikor ott hagytuk, és abban a pillanatban éhen akartam halni.
Amikor Dányi Zoli arról beszélt tegnap, hogy a segítő folyamatosan tágítja a határait, elgondolkodtam azon, hogy vajon emlékszem e még arra, ki volt, és milyen helyzetben történt, amikor az első hajléktalan drogos emberkénket átöleltem az utcán. Nem emlékszem! De azt tudom, hogy egy határátlépés volt a részemről, a saját határom átlépése. Annak idején a kézfogás is egy kimért mozdulat volt részemről, és a kézfertőtlenítés minél előbbi megvalósításán gondolkodtam, már a kézfogás pillanatában. Mára viszont az ölelés számomra egy természetes emberi gesztus ezek felé az emberek felé is, mert vannak helyzetek, amikor vigasztalni kell valakit, és természetes, hogy azt átölelem, még akkor is, ha ő egy hajléktalan. Arról meg, hogy a kézfertőtlenítő hol van, néha fogalmam sincs, valahol a kocsiban.
Igen, és hol jön Isten a képbe? Nélküle ezekre a dolgokra nem lennék képes. Ami a szerdai tanításban is elhangzott. Isten elhív egy feladatra, és sok esetben mi csak asszisztensek vagyunk Isten munkájában. Én ott állok, ő pedig képessé tesz arra, hogy megtegyem azt, amit tennem kell. Hogy meglássam azt, amit látnom kell, hogy oda menjek, ahol éppen lennem kell. Olyan sokszor megtapasztaltam már, amikor a srácok mondják kinn az utcán, hogy a lehető legjobbkor jöttetek, mert az egyik srác pont akkor kapott rohamot és a mentő nem akarta elvinni. Hogy miért mentünk pont akkor, ezt sosem fogom tudni megmondani, úgy éreztem, az jutott az eszembe, véletlen volt csupán, de én hiszem, hogy Isten az, aki ezeket a helyzeteket megmutatja nekünk.
Isten napi szinten tesz olyan dolgokat velem, rajtam keresztül, amikre én pontosan tudom, hogy nélküle nem vagyok képes.
És hol a szeretet? Szeretem azokat a srácokat, akikkel foglalkozom, persze nem mindet egyformán, és azt nagyon megtanultam, hogy nem engedhetem túl közel őket magamhoz érzelmileg, mert akkor belehalok. Mert nem mindegyik áll le, nem mindegyik megy végig azon az úton, amin elindultunk együtt. Megáll, visszafordul, visszaesik. Egy dolgot viszont nagyon megtanultam. Nem várok el tőlük semmit!
Az emberi szeretet, oda-vissza játék; én szeretlek téged, Te szeretsz engem. Én megteszek érted dolgokat, de elvárom ugyanezt, ha nem teszed meg, nem szeretsz, és keresek mást, aki megteszi, aki majd szeret. Így választunk barátokat, társat. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem. Oda vissza kölcsönösség elve alapján működik a szeretet az emberi kapcsolatokban. A segítő kapcsolatban nem. Szerződést kötünk. Ő segítséget kér, én elmondom, mit tudok tenni, kell vagy nem kell? Amit elvárok, nagyon minimális emberi normák. Azt hogy szeressen, nem várom el tőle, azt hogy tegyen értem bármit, nem várom el tőle. De valahol még is szeretem, elfogadom őt, és megteszek érte mindent, hogy megszabaduljon abból, amiben van. Ő ezért tisztel, bízik bennem, és tudja, hogy bármilyen élethelyzetben fordulhat hozzám.
A legelején az önismeretem viszont még hiányzott. Nem tudtam mire vagyok képes, nem tudtam mit bírok el, nem tudtam mit engedhetek meg magamnak és mit nem. Rengeteget hibáztam, és emberi életekkel játszottam, úgy, hogy a legnagyobb jó indulat volt bennem, de nem tudtam önmagamból kilépni, és a másikat helyezni az első helyre, és nem magamat. Amíg én voltam a középpontban addig nem tudtam hatékonyan segíteni, csak rombolni másokat. Amikor a másikat helyeztem a középpontba, rá fókuszáltam teljesen, hihetetlen dolgokat tapasztaltam meg önmagammal kapcsolatban.
Volt, hogy eljutottam arra a pontra, hogy egész nap elfelejtettem enni, mert amikor eszembe jutott, hogy éhes vagyok akkor, épp egy sráchoz mentünk, és az egész nap elment a vele való foglalkozással. Közben annyira rá figyeltem, hogy az éhségérzet megszűnt. Ez viszont csak utána tudatosodott bennem, amikor ott hagytuk, és abban a pillanatban éhen akartam halni.
Amikor Dányi Zoli arról beszélt tegnap, hogy a segítő folyamatosan tágítja a határait, elgondolkodtam azon, hogy vajon emlékszem e még arra, ki volt, és milyen helyzetben történt, amikor az első hajléktalan drogos emberkénket átöleltem az utcán. Nem emlékszem! De azt tudom, hogy egy határátlépés volt a részemről, a saját határom átlépése. Annak idején a kézfogás is egy kimért mozdulat volt részemről, és a kézfertőtlenítés minél előbbi megvalósításán gondolkodtam, már a kézfogás pillanatában. Mára viszont az ölelés számomra egy természetes emberi gesztus ezek felé az emberek felé is, mert vannak helyzetek, amikor vigasztalni kell valakit, és természetes, hogy azt átölelem, még akkor is, ha ő egy hajléktalan. Arról meg, hogy a kézfertőtlenítő hol van, néha fogalmam sincs, valahol a kocsiban.
Igen, és hol jön Isten a képbe? Nélküle ezekre a dolgokra nem lennék képes. Ami a szerdai tanításban is elhangzott. Isten elhív egy feladatra, és sok esetben mi csak asszisztensek vagyunk Isten munkájában. Én ott állok, ő pedig képessé tesz arra, hogy megtegyem azt, amit tennem kell. Hogy meglássam azt, amit látnom kell, hogy oda menjek, ahol éppen lennem kell. Olyan sokszor megtapasztaltam már, amikor a srácok mondják kinn az utcán, hogy a lehető legjobbkor jöttetek, mert az egyik srác pont akkor kapott rohamot és a mentő nem akarta elvinni. Hogy miért mentünk pont akkor, ezt sosem fogom tudni megmondani, úgy éreztem, az jutott az eszembe, véletlen volt csupán, de én hiszem, hogy Isten az, aki ezeket a helyzeteket megmutatja nekünk.
Isten napi szinten tesz olyan dolgokat velem, rajtam keresztül, amikre én pontosan tudom, hogy nélküle nem vagyok képes.
És hol a szeretet? Szeretem azokat a srácokat, akikkel foglalkozom, persze nem mindet egyformán, és azt nagyon megtanultam, hogy nem engedhetem túl közel őket magamhoz érzelmileg, mert akkor belehalok. Mert nem mindegyik áll le, nem mindegyik megy végig azon az úton, amin elindultunk együtt. Megáll, visszafordul, visszaesik. Egy dolgot viszont nagyon megtanultam. Nem várok el tőlük semmit!
Az emberi szeretet, oda-vissza játék; én szeretlek téged, Te szeretsz engem. Én megteszek érted dolgokat, de elvárom ugyanezt, ha nem teszed meg, nem szeretsz, és keresek mást, aki megteszi, aki majd szeret. Így választunk barátokat, társat. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem. Oda vissza kölcsönösség elve alapján működik a szeretet az emberi kapcsolatokban. A segítő kapcsolatban nem. Szerződést kötünk. Ő segítséget kér, én elmondom, mit tudok tenni, kell vagy nem kell? Amit elvárok, nagyon minimális emberi normák. Azt hogy szeressen, nem várom el tőle, azt hogy tegyen értem bármit, nem várom el tőle. De valahol még is szeretem, elfogadom őt, és megteszek érte mindent, hogy megszabaduljon abból, amiben van. Ő ezért tisztel, bízik bennem, és tudja, hogy bármilyen élethelyzetben fordulhat hozzám.
2010. szeptember 1., szerda
szerda
Úgy látszik a szerdai tanítások, amik kifejezetten nekem szólnak:)
Van az életemben egy miért kérdés, amivel folyton gyötröm magam:
Miért van az,hogy Isten az én életemben CSAK a hivatásomat/munkámat áldja meg, és az életem többi területét figyelembe sem veszi. Mint ha a többi nem is lenne fontos, vagy mint ha szerinte csak ennyi lennék én. Foglalkozz a szerencsétlenekkel, és légy ezzel boldog. Van aki hivatást kap, van aki családot. Örülj, hogy olyan munkád van amit szeretsz. Más örülne neki. Na, de nekik legalább van családjuk. Így van. Ki ezt kapott, ki meg azt kapott! A kettő nem összeegyeztethető.
De ez hazugság! A Sátán elhiteti: hogy Isten nem vesz figyelembe engem, a vágyaim, hogy csak azt nem adja meg amit szeretnék. Hanem leosztja a nekem járó részt és ennyi. Pont. És mit elégedetlenkedünk, úgysem figyel. Ennyi járt, és Te még hálátlan is vagy, mert neked semmi nem elég.
De ez nem igaz! Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk! Hogy benne rejtőzzünk el. Ahol teljes biztonság van! Ne csak kicsit, ne csak az életünk egy részét hagyjuk, hogy átjárja, hanem az egészet. Ő adni akar nekünk! Nem keveset. Csak bízzunk benne. Mert Ő munkálkodik:)És nem akar megfosztani semmitől, csak át kellene adni neki az irányítást. Észrevenni, hogy ÉN vagyok a saját boldogságom útjában, és hagyom, hogy a Sátán megtévesszen. Hiszen pont ez a terve. Elválasztani bennünket Istentől, hogy vádoljuk Istent, és hálátlanok legyünk. Menni a saját fejünk után, mert Istenről hisszük, hogy rosszat akar, és nem vesszük észre, hogy ki mozgatja a szálakat.
Pont úgy viselkedünk, mint Éva, aki elhitte, hogy Isten meg akarja őt fosztani valami jótól, és ezért pont az ellenkezőjét cselekedjük, mint amitől Isten óva intett minket.
De Jézus Krisztus meghalt értünk!Benne mi nem vagyunk már bűnösök, hanem ártatlanok vagyunk!
Jézus vágyik utánunk, jobban mint mi utána. Az egész életünkért meghalt, nem csak egy területéért, egy darabkáért amik mi vagyunk.
Gondold végig! Van olyan terület az éltedben amit még nem adtál át Istennek? Ami felett még nem Ő az Úr! Tedd meg! Most! Add át neki magad teljesen!
Isten áldjon benneteket!
Van az életemben egy miért kérdés, amivel folyton gyötröm magam:
Miért van az,hogy Isten az én életemben CSAK a hivatásomat/munkámat áldja meg, és az életem többi területét figyelembe sem veszi. Mint ha a többi nem is lenne fontos, vagy mint ha szerinte csak ennyi lennék én. Foglalkozz a szerencsétlenekkel, és légy ezzel boldog. Van aki hivatást kap, van aki családot. Örülj, hogy olyan munkád van amit szeretsz. Más örülne neki. Na, de nekik legalább van családjuk. Így van. Ki ezt kapott, ki meg azt kapott! A kettő nem összeegyeztethető.
De ez hazugság! A Sátán elhiteti: hogy Isten nem vesz figyelembe engem, a vágyaim, hogy csak azt nem adja meg amit szeretnék. Hanem leosztja a nekem járó részt és ennyi. Pont. És mit elégedetlenkedünk, úgysem figyel. Ennyi járt, és Te még hálátlan is vagy, mert neked semmi nem elég.
De ez nem igaz! Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk! Hogy benne rejtőzzünk el. Ahol teljes biztonság van! Ne csak kicsit, ne csak az életünk egy részét hagyjuk, hogy átjárja, hanem az egészet. Ő adni akar nekünk! Nem keveset. Csak bízzunk benne. Mert Ő munkálkodik:)És nem akar megfosztani semmitől, csak át kellene adni neki az irányítást. Észrevenni, hogy ÉN vagyok a saját boldogságom útjában, és hagyom, hogy a Sátán megtévesszen. Hiszen pont ez a terve. Elválasztani bennünket Istentől, hogy vádoljuk Istent, és hálátlanok legyünk. Menni a saját fejünk után, mert Istenről hisszük, hogy rosszat akar, és nem vesszük észre, hogy ki mozgatja a szálakat.
Pont úgy viselkedünk, mint Éva, aki elhitte, hogy Isten meg akarja őt fosztani valami jótól, és ezért pont az ellenkezőjét cselekedjük, mint amitől Isten óva intett minket.
De Jézus Krisztus meghalt értünk!Benne mi nem vagyunk már bűnösök, hanem ártatlanok vagyunk!
Jézus vágyik utánunk, jobban mint mi utána. Az egész életünkért meghalt, nem csak egy területéért, egy darabkáért amik mi vagyunk.
Gondold végig! Van olyan terület az éltedben amit még nem adtál át Istennek? Ami felett még nem Ő az Úr! Tedd meg! Most! Add át neki magad teljesen!
Isten áldjon benneteket!
2010. augusztus 25., szerda
Tökéletes békesség
Ézsaiás 26, 1-4 Phil Metzger tanítása alapján
Tökéletes békesség
Nincs békességem!
Harcban állunk, minden nap mindenkivel, azért hogy ÉN, hogy NEKEM mindenem meglegyen, hogy békességem legyen, hogy elégedett legyek. De nem vagyok! Nincs meg mindenem, nem elég, kevés, nincs békességem, nem tudom elfogadni, akarom, teszek érte, mindent görcsösen akarok, és belepusztulok, mert nem elég még mindig, mert nem értem el, nem kaptam meg, pedig megtettem mindent, amit lehet, amit ki bírtam találni, még Istent is belevontam, megbeszéltem vele, Ő mit tehetne pont most értem. De ki irányíthatja az Úr lelkét, ki lehet tanácsadója? (Ézs.:40,13) ÉN természetesen, mert pontosan tudom, mit akarok és hogyan. És ehhez pont annyi hiányzik még, amit meg Isten pont hozzátehetne, számára nem nagydolog, tényleg. De frusztrált vagyok, nem alszom, kattog az agyam, Isten sem segít, de hát persze: Rejtve van sorsom az Úr előtt, nem kerül ügyem Isten elé. (Ézs.: 40,27)
Ugye ismerős?
Igen, mindenkinek az, de akkor mit csináljak?
SEMMIT!
Semmit?
Bízz az Úrban! Egyet tehetsz, ADD FEL a küzdést és az akarást!
Adjam fel? Én? De akkor mi lesz? Hogy lesz? A terveim, amiket még nem valósítottam meg, az álmaim, amiket megálmodtam, és még előttem vannak, azokkal mi lesz? Isten jön és megvalósítja, helyettem, de én akkor mit tegyek?
Nem kell tenned semmit. Isten terve az életedre, és munkája ott kezdődik, ahol Te feladod. Ahol átengeded az irányítást, ahol Ő az Úr a gondolatok, és a vágyak felett. Ahol Te az Ő tervében élsz. Istennek terve van az életedre. Jobb, mint amit Te valaha ki tudsz találni magadnak. Csak bízz benne. Ő békességet és nem romlást tervezett, reményteljes jövőt ad.(Jer.: 29,11)
És mindent megad?
Nem, és amit ad azt sem úgy, ahogy Te szeretnéd. Ez így van. De hidd el, hogy Isten nem akar rosszat neked! Nem von meg tőled dolgokat, hogy direkt kicsesszen veled! „Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.”
Harcolunk Istennel, de Jézus Krisztusban békét szerzett nekünk. A gyermekei vagyunk. A harc eldőlt, örök életünk van, örökké való biztonságunk, és békességünk. „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérhetjük vagy gondolhatjuk, a bennünk munkálkodó erő szerint.” (Ef.: 3,20)
„Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik. Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre! Ézs: 26, 3-4
Békesség Néked!
Tökéletes békesség
Nincs békességem!
Harcban állunk, minden nap mindenkivel, azért hogy ÉN, hogy NEKEM mindenem meglegyen, hogy békességem legyen, hogy elégedett legyek. De nem vagyok! Nincs meg mindenem, nem elég, kevés, nincs békességem, nem tudom elfogadni, akarom, teszek érte, mindent görcsösen akarok, és belepusztulok, mert nem elég még mindig, mert nem értem el, nem kaptam meg, pedig megtettem mindent, amit lehet, amit ki bírtam találni, még Istent is belevontam, megbeszéltem vele, Ő mit tehetne pont most értem. De ki irányíthatja az Úr lelkét, ki lehet tanácsadója? (Ézs.:40,13) ÉN természetesen, mert pontosan tudom, mit akarok és hogyan. És ehhez pont annyi hiányzik még, amit meg Isten pont hozzátehetne, számára nem nagydolog, tényleg. De frusztrált vagyok, nem alszom, kattog az agyam, Isten sem segít, de hát persze: Rejtve van sorsom az Úr előtt, nem kerül ügyem Isten elé. (Ézs.: 40,27)
Ugye ismerős?
Igen, mindenkinek az, de akkor mit csináljak?
SEMMIT!
Semmit?
Bízz az Úrban! Egyet tehetsz, ADD FEL a küzdést és az akarást!
Adjam fel? Én? De akkor mi lesz? Hogy lesz? A terveim, amiket még nem valósítottam meg, az álmaim, amiket megálmodtam, és még előttem vannak, azokkal mi lesz? Isten jön és megvalósítja, helyettem, de én akkor mit tegyek?
Nem kell tenned semmit. Isten terve az életedre, és munkája ott kezdődik, ahol Te feladod. Ahol átengeded az irányítást, ahol Ő az Úr a gondolatok, és a vágyak felett. Ahol Te az Ő tervében élsz. Istennek terve van az életedre. Jobb, mint amit Te valaha ki tudsz találni magadnak. Csak bízz benne. Ő békességet és nem romlást tervezett, reményteljes jövőt ad.(Jer.: 29,11)
És mindent megad?
Nem, és amit ad azt sem úgy, ahogy Te szeretnéd. Ez így van. De hidd el, hogy Isten nem akar rosszat neked! Nem von meg tőled dolgokat, hogy direkt kicsesszen veled! „Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.”
Harcolunk Istennel, de Jézus Krisztusban békét szerzett nekünk. A gyermekei vagyunk. A harc eldőlt, örök életünk van, örökké való biztonságunk, és békességünk. „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérhetjük vagy gondolhatjuk, a bennünk munkálkodó erő szerint.” (Ef.: 3,20)
„Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik. Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre! Ézs: 26, 3-4
Békesség Néked!
2010. augusztus 18., szerda
VAJTA - tovább épültem lélekben
Vajta annyira döbbenetesen fantasztikus volt, hogy feldolgozás alatt áll még szerintem mindig, és annyira szerettem volna erről írni, de annyira intenzívek voltak a megtapasztalások, hogy szinte csak az érzés maradt meg.
Előtte héten Baptista táborban voltam. Ez a két tábor nagyon jó ütemben volt egymás mellett. Ez a tábor a bemelegítés volt ahhoz, hogy a Vajtai hét lélekben ott lehessen, ahol lennie kell. Egy hét pont elég volt ahhoz, hogy a munkából kiszakadjak, hogy ráhangolódjak arra, hogy most ÉN és ISTEN vagyunk a fontosak, és semmi más. Nagyon sokat imádkoztam azért, hogy ne lehessen semmi olyan külső ok, ami elterelheti a figyelmemet.
Kicsit átformálódott a gondolkodásom, és ezt most olyan jó leírni, mert rájöttem nagyon hamar visszarendeződnek a gondolataim.
Az első, ami maradandó megtapasztalás, az az, hogy ne legyek folyton elégedetlen, hogy ne azt nézzem, hogy nekem mim nincs, és másnak meg mije van, amit én is akarok, csak nem kapom meg, és ezért duzzogok, haragszom, hisztizek, türelmetlen vagyok, és ilyenkor nagyon utálok, főleg azt, akinek van az, ami nekem úgy tűnik sosem lesz. És elgondolkodtam, tényleg nincsen miért hálát adnom? Nekem tényleg kevesebb van, mint másnak. Nem! Sokkal több adatott nekem, mint sokaknak… És tényleg, soha sem elég? Valóban rám is igaz?
- ha megkapom, ezt, akkor mindenem megvan, csak ezt az egyet, légyszi!!na jó! és még azt is had… csak, tényleg, légysziii!!!! na!!! de tényleg, úgy szeretném, és ha ezt az egyet, akkor tényleg minden és elég, és nem kell más!!! (amíg eszembe nem jut megint valami)
Akkor vajon hány dolgot fogok tudni még ki találni arra nézve, hogy… és azt hittem magamról, hogy ha én megkapom, akkor tényleg elég lesz… és tényleg nem!
Hogy miért adhatok hálát?
A szüleimért, hogy élnek, egészségesek, hogy szeretnek, hogy mindent megtesznek értem a mai napig, hogy sosem váltak el, hogy Istenben neveltek fel, hogy sosem fáradtak el dolgozni értem, és ma sem fáradnak el, és gondolnak rám, fontos vagyok nekik! Vajon elég hálás vagyok nekik mindezért? Félek nem! És nem is várják el! Mert nekik ez a természetes! Mert szeretnek! Úgy ahogy vagyok, feltétel nélkül! Azt gondoljuk, jár! De nem jár! Ez az Ő döntésük volt, hogy szeretnek, és a legjobbat adják nekem! És ha párhuzamot vonok Isten és a szüleim között, akkor, hogyan kételkedhetek abban, hogy Isten, aki a mennyei Atyám, nem tesz meg értem mindent, nem ad meg mindent, és nem a legjobbat akarja nekem. Fantasztikus szülőket kaptam! Még sem adok hálát Istennek értük minden nap! Ezen túl megteszem!
A munkám Istentől kapott elhívás, hivatás, amit ráadásul nagyon szeretek. Számomra nem munka, napi 8 órában, hanem szolgálat azok között, akiket Isten rám bízott. És rengeteg szeretetet kapok minden nap! Sokkal többet, mint amennyit én képes vagyok adni. Elismerést azoktól, akikkel együtt dolgozom, a főnökömnek megbecsült és nagyra tartott embere vagyok, akiben megbízik. Isten minden nap megadja azt az erőt, ami ahhoz kell, hogy képes legyek ezt már 6 éve minden nap végezni. Ki mondhatja el ugyan ezt a munkájáról? Amikor valaki ártani akar nekem, Isten ott van és megvéd! Mert megígérte! „Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” Jer:1-8
Van hol laknom, saját lakásom van, van mit ennem, van mit felvennem, minden számlámat be tudom fizetni, egészséges vagyok! És ezt mind olyan természetesnek veszem, pedig nem az!
Miben változott a gondolkodásom még, ha meghallgatjátok azt a tanítást, amit feltettem könnyebb lesz megérteni, ne a földön gyűjtsek kincseket, hanem a mennyben! Mert ahol a szíved van, ott lesz a kincsed is! Döbbenetes. Mi is a fontos. Amim itt van, azt nem vihetem magammal. Azt a rozsda emészti fel. Mibe fektetek én valójában? Mire vágyom én valójában? Az örökké valóság az számomra mindig olyan távoli, homályos, sosem lehet tudni igazán, dolognak tűnt. De soha nem gondoltam még bele ennek a valóságos voltára. Pedig hitünk alapjai közé tartozik. Hiszen Jézus minek váltott volna meg minket. Erre a Földi 80 évre, alig ha lett volna értelme, hogy meghalljon értünk. De egyszer valóban ott leszünk! Isten színe előtt! És találkozunk Jézussal! És vajon azt mondja majd, hogy jól van jó és hű szolgám, benned gyönyörködöm. Hát alig ha. Max azt, hogy hát éppen átcsúsztál, többet vártam! Mindig az embereknek akartam megfelelni, sosem Jézusnak! Mibe fektetek! Maradandó dolgokba szeretnék fektetni! Életekbe! Szolgálni akarok az emberek között, de nem úgy, mint eddig! Nem tudom megtagadni tovább Istent és nem is akarom! Nem akarok két Úrnak szolgálni, a világban a világi elvárásoknak megfelelni, a hívők között pedig Istennek!
Legyen bennem Isten lelke egyre több, és az én akaratom, legyen egyre kevesebb! Nem azt akarom látni, hogy még mim lehetne szerintem, hanem elfogadni hálával mindazt, amit még Isten tartogat. „Inkább keressétek az Ő országát, és ráadásul ezek is megadatnak nektek!” LK12,31
„Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit! Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik.” Zsolt, 37, 4-5
„Áldjad lelkem az Urat, és ne feledd el mennyi jót tett veled!” Zsolt, 103:2
És folytathatnám a sort!
De a végére hagytam azt, amit Isten adott számomra feleletül a héten:
„Ne irigyelje szíved a vétkeseket, inkább az Urat féld mindennap, mert van még jövendő, és reménységed nem semmisül meg.”Péld: 23: 17-18
Előtte héten Baptista táborban voltam. Ez a két tábor nagyon jó ütemben volt egymás mellett. Ez a tábor a bemelegítés volt ahhoz, hogy a Vajtai hét lélekben ott lehessen, ahol lennie kell. Egy hét pont elég volt ahhoz, hogy a munkából kiszakadjak, hogy ráhangolódjak arra, hogy most ÉN és ISTEN vagyunk a fontosak, és semmi más. Nagyon sokat imádkoztam azért, hogy ne lehessen semmi olyan külső ok, ami elterelheti a figyelmemet.
Kicsit átformálódott a gondolkodásom, és ezt most olyan jó leírni, mert rájöttem nagyon hamar visszarendeződnek a gondolataim.
Az első, ami maradandó megtapasztalás, az az, hogy ne legyek folyton elégedetlen, hogy ne azt nézzem, hogy nekem mim nincs, és másnak meg mije van, amit én is akarok, csak nem kapom meg, és ezért duzzogok, haragszom, hisztizek, türelmetlen vagyok, és ilyenkor nagyon utálok, főleg azt, akinek van az, ami nekem úgy tűnik sosem lesz. És elgondolkodtam, tényleg nincsen miért hálát adnom? Nekem tényleg kevesebb van, mint másnak. Nem! Sokkal több adatott nekem, mint sokaknak… És tényleg, soha sem elég? Valóban rám is igaz?
- ha megkapom, ezt, akkor mindenem megvan, csak ezt az egyet, légyszi!!na jó! és még azt is had… csak, tényleg, légysziii!!!! na!!! de tényleg, úgy szeretném, és ha ezt az egyet, akkor tényleg minden és elég, és nem kell más!!! (amíg eszembe nem jut megint valami)
Akkor vajon hány dolgot fogok tudni még ki találni arra nézve, hogy… és azt hittem magamról, hogy ha én megkapom, akkor tényleg elég lesz… és tényleg nem!
Hogy miért adhatok hálát?
A szüleimért, hogy élnek, egészségesek, hogy szeretnek, hogy mindent megtesznek értem a mai napig, hogy sosem váltak el, hogy Istenben neveltek fel, hogy sosem fáradtak el dolgozni értem, és ma sem fáradnak el, és gondolnak rám, fontos vagyok nekik! Vajon elég hálás vagyok nekik mindezért? Félek nem! És nem is várják el! Mert nekik ez a természetes! Mert szeretnek! Úgy ahogy vagyok, feltétel nélkül! Azt gondoljuk, jár! De nem jár! Ez az Ő döntésük volt, hogy szeretnek, és a legjobbat adják nekem! És ha párhuzamot vonok Isten és a szüleim között, akkor, hogyan kételkedhetek abban, hogy Isten, aki a mennyei Atyám, nem tesz meg értem mindent, nem ad meg mindent, és nem a legjobbat akarja nekem. Fantasztikus szülőket kaptam! Még sem adok hálát Istennek értük minden nap! Ezen túl megteszem!
A munkám Istentől kapott elhívás, hivatás, amit ráadásul nagyon szeretek. Számomra nem munka, napi 8 órában, hanem szolgálat azok között, akiket Isten rám bízott. És rengeteg szeretetet kapok minden nap! Sokkal többet, mint amennyit én képes vagyok adni. Elismerést azoktól, akikkel együtt dolgozom, a főnökömnek megbecsült és nagyra tartott embere vagyok, akiben megbízik. Isten minden nap megadja azt az erőt, ami ahhoz kell, hogy képes legyek ezt már 6 éve minden nap végezni. Ki mondhatja el ugyan ezt a munkájáról? Amikor valaki ártani akar nekem, Isten ott van és megvéd! Mert megígérte! „Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” Jer:1-8
Van hol laknom, saját lakásom van, van mit ennem, van mit felvennem, minden számlámat be tudom fizetni, egészséges vagyok! És ezt mind olyan természetesnek veszem, pedig nem az!
Miben változott a gondolkodásom még, ha meghallgatjátok azt a tanítást, amit feltettem könnyebb lesz megérteni, ne a földön gyűjtsek kincseket, hanem a mennyben! Mert ahol a szíved van, ott lesz a kincsed is! Döbbenetes. Mi is a fontos. Amim itt van, azt nem vihetem magammal. Azt a rozsda emészti fel. Mibe fektetek én valójában? Mire vágyom én valójában? Az örökké valóság az számomra mindig olyan távoli, homályos, sosem lehet tudni igazán, dolognak tűnt. De soha nem gondoltam még bele ennek a valóságos voltára. Pedig hitünk alapjai közé tartozik. Hiszen Jézus minek váltott volna meg minket. Erre a Földi 80 évre, alig ha lett volna értelme, hogy meghalljon értünk. De egyszer valóban ott leszünk! Isten színe előtt! És találkozunk Jézussal! És vajon azt mondja majd, hogy jól van jó és hű szolgám, benned gyönyörködöm. Hát alig ha. Max azt, hogy hát éppen átcsúsztál, többet vártam! Mindig az embereknek akartam megfelelni, sosem Jézusnak! Mibe fektetek! Maradandó dolgokba szeretnék fektetni! Életekbe! Szolgálni akarok az emberek között, de nem úgy, mint eddig! Nem tudom megtagadni tovább Istent és nem is akarom! Nem akarok két Úrnak szolgálni, a világban a világi elvárásoknak megfelelni, a hívők között pedig Istennek!
Legyen bennem Isten lelke egyre több, és az én akaratom, legyen egyre kevesebb! Nem azt akarom látni, hogy még mim lehetne szerintem, hanem elfogadni hálával mindazt, amit még Isten tartogat. „Inkább keressétek az Ő országát, és ráadásul ezek is megadatnak nektek!” LK12,31
„Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit! Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik.” Zsolt, 37, 4-5
„Áldjad lelkem az Urat, és ne feledd el mennyi jót tett veled!” Zsolt, 103:2
És folytathatnám a sort!
De a végére hagytam azt, amit Isten adott számomra feleletül a héten:
„Ne irigyelje szíved a vétkeseket, inkább az Urat féld mindennap, mert van még jövendő, és reménységed nem semmisül meg.”Péld: 23: 17-18
2010. augusztus 16., hétfő
Jézus mindíg velem volt, csak én nem mindíg vettem róla tudomást:)
Evangélikus vallásos családban nőttem fel. Minden vasárnap jártunk templomba, jártam hitten órára, és 13 évesen konfirmálkodtam. Középiskolás voltam, amikor elkezdtünk a nővéremmel járni a szomszéd gyülekezet ifjúsági körébe. Minden évben előadtuk a Passiót. Azt hiszem ezek voltak azok az évek, amik megalapozták a hitemet, amikor először kezdtem érteni a dolgok lényegét. Ezek a Passiós körutak lelkileg mindig nagyon feltöltöttek, de az érzés nem volt maradandó, és mindig vártam a következő Passiót. Az ifink lényegét is ez jellemezte. A felkészülés mindig összehozott bennünket, de utána mindig ellaposodott az egész. Minden nyáron Őrimagyarósdra jártunk a gyülekezetünk által szervezett zenei táborba, ahol 17 évesen az orgona mögött fenn a karzaton megértettem Jézus üzenetét. Ezt az érzést nem tudom leírni. És akkor ott döntöttem én valójában az Úr mellett. 18-dik születésnapomra két dolgot kértem. Egy Bibliát, és egy Korál könyvet. És ha lehet így fogalmazni Isten is megajándékozott. Mert ő akkor már tudta, mi a terve az életemmel. Az nap jött meg a felvételi eredmény. Felvettek Szociális munkásnak. Sosem akartam szociális munkás lenni. Anyukám írta be a felvételi lapomon utolsó helyére. Akarta, hogy tovább tanuljak, és kevésbé. Azt hiszem Ő viszont tudta, hogy ahova én jelentkeztem szociálpedagógiára oda, nem vesznek fel, mert nem voltam hozzá elég jó tanuló. Végig sírtam a születésnapomat. Nem volt jövőképem. Elkezdtem a főiskolát. Első órán, mindenkitől megkérdezték mi az a terület ahol szeretnének, és hol nem szeretnének majd dolgozni. Két területben biztos voltam, hogy hol nem szeretnék: hajléktalanok és szenvedélybetegek között. Ma a Baptista Szeretetszolgálatnál, drogos hajléktalanok között utcai szociális munkásként dolgozom. (Szeptemberben múlik 6 éve, hogy itt vagyok) Isten három év alatt átformálta a gondolkodásomat. Harmad éves voltam, amikor a mostani főnököm tanított a főiskolán, és megfogott az, amit mondott. Számomra is érthetetlen volt, hogy ennyire megfogjon valami. Eljöttem egy hetes gyakorlatra megnézni, hogy is néz ez ki a gyakorlatban. Olyan hívő emberekkel találkoztam, akik valóban szolgáltak minden nap. Nem munka volt, hanem szolgálat, az emberek felé. Vitték azt a szeretetet, ami számomra elképzelhetetlen volt. Én is akartam ezt. Szeretettel szolgálni azok felé, akikkel már senki nem áll szóba. Mert lecsúsztak, mert kilátástalan az életük. Jelentkeztem a féléves gyakorlatomra a szolgálathoz. Fogadtak, csak a szállást kellett megoldani. Számomra ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, 200 km-ről szállást találni, és Isten érezhetően belenyúlt az életembe. Egy Budapesti Evangélikus kollégium igazgatója felhívta a lelkészemet, hogy nem tud e valakit, akinek szeptembertől decemberig kell szállás Pesten, mert egyik lakójuk egy fél évre külföldre megy, és nem tudja kiadnia helyét hallgató-nak, mert nekik egy teljes évre kellene, de nem akarnak 4 hónapig üresen hagyni egy helyet. Megoldódott a szállásom. És ez számomra eléggé bizonyság volt, hogy arra tart az életem amerre Isten szerint mennem kell.
"Így szólt hozzám az Úr igéje igéje:Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!
Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr." Jer: 1,4-8
"Így szólt hozzám az Úr igéje igéje:Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!
Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr." Jer: 1,4-8
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)