Eddig, ha a halál témája a gondolataimba ötlött, mindig a saját halálomra gondoltam, főleg azon szoktam gondolkodni, hogy milyen lehet nem lenni. Gyerekként ettől nagyon féltem, féltem, hogy egyszer majd csak már nem leszek, aztán meg attól, hogy elég jó vagyok e vajon ahhoz, hogy Isten beengedjen a Mennyországba. 17 évesen megértettem mi a kegyelem, átadtam az életem, és utána azon gondolkodtam milyen lesz majd meghalni, átköltözni innen oda. Találkozni Istennel! Milyen lesz nem a földön lenni, hanem Isten előtt, Jézussal együtt. Úgy ahogy meg lettünk teremtve, visszatérni a bűneset előtti létbe, ahol nem lesz fájdalom, bánat, szomorúság. Istennel sétálni a naplementében és beszélgetni vele, ahogy Ádám megtehette. A gondolataimban mindig én haltam meg, és költöztem Istenhez. De most a nagypapám fog, és erre sosem volt elméletem, hogy mi van akkor, amikor más hal meg, én meg itt maradok. Amikor én nem tehetek, mást csak imádkozhatom, amikor én nem tudom, mi történik, csak azt, hogy elmegy és nem lesz itt velünk többé. Most ő áll meg Isten előtt, ez már csak az ő kettejük párbeszéde. Nekünk pedig marad a remény, hogy találkozunk vele újra, amikor mi is átlépjük a küszöböt. De mi van addig? Isten hűsége! Szeretete, amely átsegít bennünket a gyászon, a fájdalmon, amit az elvesztés miatt érzünk. Tudja, mit érzünk, Jézus is sírt Lázás sírjánál, pedig azért ment oda, hogy feltámassza Lázárt, de megindult látva a fájdalmát, azoknak, akiket szeret. Jézus bennünket sem szeret kevésbé, mint Máriát és Mártát, velünk együtt sír a fájdalmunkban, de ha hagyjuk, átveszi a terheinket, és helyettünk viszi tovább azokat. Ő a vigasztalás Istene is! „ Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?”(Jn.11.25-26) Papa! Találkozunk Mennyországban! Szeretlek! Eszterkéd