Evangélikus vallásos családban nőttem fel. Minden vasárnap jártunk templomba, jártam hitten órára, és 13 évesen konfirmálkodtam. Középiskolás voltam, amikor elkezdtünk a nővéremmel járni a szomszéd gyülekezet ifjúsági körébe. Minden évben előadtuk a Passiót. Azt hiszem ezek voltak azok az évek, amik megalapozták a hitemet, amikor először kezdtem érteni a dolgok lényegét. Ezek a Passiós körutak lelkileg mindig nagyon feltöltöttek, de az érzés nem volt maradandó, és mindig vártam a következő Passiót. Az ifink lényegét is ez jellemezte. A felkészülés mindig összehozott bennünket, de utána mindig ellaposodott az egész. Minden nyáron Őrimagyarósdra jártunk a gyülekezetünk által szervezett zenei táborba, ahol 17 évesen az orgona mögött fenn a karzaton megértettem Jézus üzenetét. Ezt az érzést nem tudom leírni. És akkor ott döntöttem én valójában az Úr mellett. 18-dik születésnapomra két dolgot kértem. Egy Bibliát, és egy Korál könyvet. És ha lehet így fogalmazni Isten is megajándékozott. Mert ő akkor már tudta, mi a terve az életemmel. Az nap jött meg a felvételi eredmény. Felvettek Szociális munkásnak. Sosem akartam szociális munkás lenni. Anyukám írta be a felvételi lapomon utolsó helyére. Akarta, hogy tovább tanuljak, és kevésbé. Azt hiszem Ő viszont tudta, hogy ahova én jelentkeztem szociálpedagógiára oda, nem vesznek fel, mert nem voltam hozzá elég jó tanuló. Végig sírtam a születésnapomat. Nem volt jövőképem. Elkezdtem a főiskolát. Első órán, mindenkitől megkérdezték mi az a terület ahol szeretnének, és hol nem szeretnének majd dolgozni. Két területben biztos voltam, hogy hol nem szeretnék: hajléktalanok és szenvedélybetegek között. Ma a Baptista Szeretetszolgálatnál, drogos hajléktalanok között utcai szociális munkásként dolgozom. (Szeptemberben múlik 6 éve, hogy itt vagyok) Isten három év alatt átformálta a gondolkodásomat. Harmad éves voltam, amikor a mostani főnököm tanított a főiskolán, és megfogott az, amit mondott. Számomra is érthetetlen volt, hogy ennyire megfogjon valami. Eljöttem egy hetes gyakorlatra megnézni, hogy is néz ez ki a gyakorlatban. Olyan hívő emberekkel találkoztam, akik valóban szolgáltak minden nap. Nem munka volt, hanem szolgálat, az emberek felé. Vitték azt a szeretetet, ami számomra elképzelhetetlen volt. Én is akartam ezt. Szeretettel szolgálni azok felé, akikkel már senki nem áll szóba. Mert lecsúsztak, mert kilátástalan az életük. Jelentkeztem a féléves gyakorlatomra a szolgálathoz. Fogadtak, csak a szállást kellett megoldani. Számomra ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, 200 km-ről szállást találni, és Isten érezhetően belenyúlt az életembe. Egy Budapesti Evangélikus kollégium igazgatója felhívta a lelkészemet, hogy nem tud e valakit, akinek szeptembertől decemberig kell szállás Pesten, mert egyik lakójuk egy fél évre külföldre megy, és nem tudja kiadnia helyét hallgató-nak, mert nekik egy teljes évre kellene, de nem akarnak 4 hónapig üresen hagyni egy helyet. Megoldódott a szállásom. És ez számomra eléggé bizonyság volt, hogy arra tart az életem amerre Isten szerint mennem kell.
"Így szólt hozzám az Úr igéje igéje:Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!
Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr." Jer: 1,4-8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése